Az íjászatról szubjektíven

Az íjászat egyértelműen technikai sport. Ezzel aztán jól megmondtam! Köszönöm a figyelmüket, jó éjt kívánok mindenkinek!

De tényleg! Nem feltétlenül arra gondolok, hogy a drágább, és jobban megmunkált gépekkel érünk el könnyebben kimagasló eredményeket, hanem, hogy jó eredményeket, egy kevésbé tehetséges íjász, csak alapos technikai ismeretek megszerzése mellett tud elérni. Ez a megállapítás bármely kategóriában megállja helyét. (Persze vannak a félistenek, akik harmadik szemmel lőnek, és megérzik a célt, de belőlük kevés van, így nekik nem is kell olvasniuk a csacskaságaimat.)

Nem sok tapasztalatom van az íjászatról, nagyjából két éve foglalkozom vele, de számomra egyértelműen láthatóak a lépcsőfokok, melyeket ha nem ugrik meg az íjász, nem tud előrébb jutni. Az viszont, hogy meg akarja e ugrani, csak hozzáállás kérdése. Ez az írás „séróból” születik, így elnézést, ha nem túl összeszedett és szakszerű, de remélem ennek ellenére segítséget tud nyújtani azoknak az íjászoknak, akik bármely lépcső előtt állnak, csak valójában nem tudják, hogy lépcső előtt állnak.

Lássuk, hogyan látom én a tudás megszerzésének hosszú útját.

Talán az első szintnek azt tekinthetjük, amikor megvan az akarat, és az akarat cselekvésbe megy át, azaz megszerezzük az íjat. Reméljük, hogy van hol lőni, (kert, nagymama háza melletti mezsgye, esetleg egy elhagyott sportpálya). Optimális esetben létezik egyesület a környéken. És persze szükséges még az is, hogy az ember fia el mer menni. Mert ugye fél, hogy kiröhögik, vagy nem illik majd bele a társaságba. Nálam ez az utóbbi volt a helyzet. Attól féltem, hogy politikai vitát fog eredményezni megjelenésem. (Azért féltem ettől a lehetőségtől mivel Magyarországon a hagyományőrzés és az íjász sport gyakran összemosódik, és nem reméltem,hogy lehet külön kezelni a politikát és a sportot.)

Nos, megvan a hely, és elkezdődik az ismerkedés az íjászattal. Már itt sok minden eldőlni látszik, és már ekkor felmerül egy kérdés, melyen magam is gyakran vívódom. Mégpedig azon, hogy szabad-e ezt az utat „zsigerből” járni. Sok íjászattal ismerkedő emberrel találkoztam, akik csillogó szemmel lövöldöztek vesszőfogóra, több-kevesebb sikerrel. Tették mindezt borzalmas testtartással, hiányos felszereléssel, az alapok teljes hiányával, de boldogan. És sokaknál láttam kihunyni ezt a fényt, mikor „segítségképpen” tanítani próbáltuk őket. „Ja, hogy ez ilyen bonyolult?!” „De ha úgy csinálom, ahogy akarom, többször beletalálok a táblába.” Ilyen és ehhez hasonló mondatok százait hallottam már. Ezek alapján tényleg nem tudom, jó dolog-e „helyes irányba” állítani a kezdőket. Mert ha nem tennénk, lehet, hogy nagyobb ütemben gyarapodna az íjász társadalom, és az is elképzelhető, hogy hosszabb idő után, magától igényelné a tudományosabb hozzáállást a kezdő. Ugyanakkor a gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy a ha valaki ráébred egy hibás mozdulatra, vagy technikára, véres verejtéket izzad, míg leszokik róla, és ha időben megállítja valaki, sok későbbi kudarc élménytől szabadul meg. De olyat is láttam már, aki egy ilyen megállítás miatt tántorodik el végleg az íjászattól. Bármely eset is történik, elindul a gyakorlás, és rutinná válik a mozdulatsor, az időtöltés.

Akár tanítják az íjászt, akár nem, egy idő után beáll az az alap érték, amit nagy biztonsággal mindig elér. A legtöbb esetben ekkor kezdődik a toporgás, és az íjász nem érti, miért nem fejődik. Az esetek legtöbbjében a XXI. század a felelős. Most már úgy szerzünk jogosítványt, és vezetjük autóinkat, hogy nem tudjuk hogyan is működik az autónk. Vagy használjuk bármely gépünket, végig sem gondolva mi, miért is lehetséges, és mik lehetnek a határok. Innen származtatható a mikrohullámú sütőben szárított macska városi legendája is. Az íjászat azonban egyértelműen nem ilyen sport. Ismerni kell a fegyvert, amit használunk. Korlátait, erősségét, hátrányát, gyengeségeit. Talán most sokan legyintenek, miért ne ismerném az íjam! De tényleg ismerjük? Mit kérdez az egyik íjász a másiktól legtöbbször? Hány fontos az íjad? Minél nagyobb, annál nagyobb az elismerés. Mit tudunk meg ebből az információból? Leginkább semmit. Ha ezt az adatot kombináljuk egy sebesség mérővel, esetleg van lehetőségünk több íjat kipróbálni, és bele is gondolunk, mit látunk, sokkal másabb lesz a helyzet. A font erő – tudtommal - az íj kihúzásakor legnagyobb kifejtett erőt jelöli. Ez a csigásoknál, nem a húzáshossz végén mérhető, de a többieknél általában ott. Azonban ha ezt a sebességmérőben nézzük, akkor egy 70 fontos tradicionális íj sebessége, alulmúlhatja egy 40 fontos reflex íjét. A sebesség lenne az a szám, amit néznünk kellene? Szerintem nem feltétlenül. Leginkább az a meghatározó, hogy mire használjuk az eszközt. Példának okáért, ha 20 méterről egy vesszőfogóba szeretnénk lövöldözni, akkor teljesen lényegtelen a fonterő, és a sebesség. Ha azonban az íjász vadászik, akkor más szempontot kell a választáskor előtérbe helyezni, mivel úgy tudom 50 font alatt tilos íjat használni. (Ennek oka természetesen a vad védelme.) Ebből fakad, hogy a pályaíjászok bár 90m is lőnek, mégsem meg szoktak 40 font erejű íjtól erősebbet használni. (Mivel a vesszőfogó nem szalad el. Vagy legalábbis kicsi az esélye.)

Az sem mindegy, az ideg meddig gyorsítja a nyílvesszőt. Ezt ajzás magasságnak is hívják. Ez a szám általában egy meghatározott érték az adott íjnál. Ha kicsi, az ideg rendszerint felcsapódik az alkarra. Ha túl nagy, hiába a nagy fonterő, nincs ideje az idegnek átadni az erőt a vesszőnek. Ha nem ismerjük ezt a számot, és nem figyelünk, azoknál az íjaknál melyeket magunk ajzunk, okozhatunk magunknak meglepetéseket. Ilyen apróságokból rengeteg dolog van, ami meghatározhatja, mennyire vagyunk eredményes íjászok. Még egy jó példa. Például a tradicionális íjaknál, hogy hol fogjuk meg az íjat lövéskor. Sok kezdő íjásznál látom, hogy csak úgy megfogja az íjat. Ennél az íjnál, a kifutót a kezünk helyettesíti, így hiába mérünk pontos göb távolságot, ha mindannyiszor más magasságban fogunk rá az íjra. Ilyen apróságokról oldalakat lehetne írni.

Mindent összevetve többé-kevésbe az előbbiekben elmondottakkal tisztában lenni ahhoz, hogy megugorhassuk az első lépcsőt. Hisz akkor lehetünk urai az íjunknak, ha az megfelelően van beállítva, és ismerjük mire képes az eszköz. Csigás íjaknál ez többszörösen is igaz! Akár boltban vásárolt példányról van szó, akár nagy tudású íjásztárunktól megszerzett Levetett íjról, nem bízhatunk a mások által beállított íjban, hogy az a számunkra legjobb beállítás. Meg kell ismerkednünk milyen lehetőségeink vannak a beállítások terén, illetve tisztában kell lennünk azzal is, hogy mire képes az íjunk. Erre igen jó példa a következő eset is: Egyik íjásztársam meséli, hogy milyen pontos íja van, csak 40m en kicsit balra hord. De ő olyankor kicsit jobbra céloz, és mindjárt minden oké! Számomra ez a történet nem arról szól, hogy milyen jól ismeri az íját (hiszen kompenzálni tudja az íj hibáját) hanem, hogy a kifutója rosszul van beállítva, és nem tudja, hogy melyik csavaron kellene állítania, hogy megszűnjön az említett hiba. Száz szónak is egy a vége, minden részletében ismernünk kell a fegyverünk sajátosságait ahhoz, hogy tovább léphessünk, és eredményesebbek legyünk. Ez elméletben két módon valósulhat meg, de a hosszú évek gyakorlata azonban azt mutatja, hogy valójában csak egy út van. A hamis út, hogy tapasztalt íjászokat kérdezünk meg, hogy magyarázzanak meg nekünk mindenfélét. Mikor már kellő képen összezavarodtunk, rá kell döbbennünk, hogy csak az általunk felfedezett igazságok a mérvadóak. Ez a véleményemet ismét egy példával tudom a legjobb módon igazolni:

Kérdés: Mit csinál a stabilizátor?
Válasz: Mit csinálna? Stabilizálja a lövést!

Körülbelül ennyi válasz fog érkezni a „tapasztalt” íjászoktól. Pedig ez a stabilizátor kérdés, nagyon is bonyolult és egyáltalán nem elhanyagolható dolog. Főként akkor kerül előtérbe mikor íjat szeretnénk vásárolni és több ezer termék közül kell a számunkra leginkább megfelelőt kiválasztani. Ekkor ott állunk és azon gondolkodunk, milyen fajta mellett tegyük le a voksunkat. Nos, ez egy másik hosszú cikk anyaga lehetne, de a téma bonyolultságát megvilágítandó röviden bemutatok pár stabilizátor típust:

• Van olyan stabilizátor, ami csak kényelmi feladatot lát el azaz csupán kevésbé rezeg az íj.
• Egyes típusok halkabbá teszik az íjat.
• Létezik olyan, ami az emberi kar csontozatának alakját kompenzálja.
• Más típusok a célzást segítik úgy, hogy egyensúlyi állapotot lehet vele kialakítani. Ehhez számításokat kell végezni milyen, és hány unciányi súlyt kell a stabilizátor végeire tenni.

Magyarul nem elég csak megvenni a boltban és feltenni az íjra, mert ronthat is a helyzeten, nem csak javíthat.

A második lépcső alapeleme az íjász testtartása, és a lövés megfelelő elsajátítása. Erről a témáról remek cikkek lelhetőek fel az interneten, és a Keleti Turul Íjászegyesület honlapján is. Nem ragoznám külön, megtették már nálam jóval okosabb emberek. Az viszont bizonyos, hogy hosszú távon létszükséglet ezen irányelvek elsajátítása, használata. Azért gondolom, hogy ez a második lépcső és nem az első, mert előbb kell megismerni az eszközt, és csupán ez után lehet, kell törekedni az ismert eszköz minél tökéletesebb használatára.

Azért itt sem olyan egyszerű a helyzet. Főleg a tradicionális íjat használók körében. Szeretnék segíteni, de sajnos nem tudok. Nem mélyedtem el e szakág rejtelmeiben, mert az általam kitalált logika, és az általam megkérdezettek beszámolói sosem fedték egymást. Őszintén szólva én arra gondolok, hogy vagy az én logikám téves, vagy a megkérdezettek nem tudatosan építik fel az íjászat megtanulását, csak lőnek. Úgy gondolom, hogy a tradicionális íjakat használó íjászok összeszoknak az íjukkal. Kiismerik hány méteren, mennyit esik a vessző. Beidegződik a testtartás, megszokott mozdulattá válik az oldás. Az én számomra azért volt ellenszenves ez a szakág, mert sok volt a link duma.  A harmadik szemmel való célzás, vagy hogy ösztönből lőnek nem céloznak, stb. A XXI. század gyermekeként eleve kétségekkel fogadja az ember a spirituális megfogalmazásokat, másrészt a többi íjász szakágat ismerve, tudom mennyire sok múlhat azon, hogy rádöbbenünk-e a technológia fontosságára bármely eszköznél. Hisz, így fejlődött az ember. A kőbunkótól a bronzkoron, és vaskoron át napjainkig. Vegyünk egy példát megint, hogy könnyebben érthető legyen, mire is gondolok: adott egy íjász, tradicionális íjjal. Tökéletesen ismeri fegyverét, és a mozdulatsora is tökéletes, egyetlen dolgot kivéve. nincs fix pontja. így a nyílvesszőt 5-6 centiméterrel rövidebben, vagy hosszabban húzza. Lehet ő bármenyire is tökéletes, érezheti bármennyire a célt, akár harmadik szemmel, de a nyílvessző kezdősebessége annyira különbözik, hogy a célt aligha tudja eltalálni. Ha más szakágat tekintünk, mindegyiknél az a helyzet, hogy minden egzaktul ugyan az, csak az íjat emeljük magasabbra vagy engedjük lejjebb. A tradicionálisnál, és a vadászreflexnél, a húzáshosszal is lehetne machinálni, de én ezt zsákutcának minősíteném.

A többi szakágnál a mozgás eléggé kötött, és a szakirodalom eléggé kifinomult. Megtanulásuk, és alkalmazásuk létszükséglet egy jó lövő átlag kialakulásához.

Ezután következhet az un. harmadik lépcső, ami nem más, mint erőnlét és mentális felkészültség. Én itt vérzek el. Így csak az áhított jövőt vethetem papírra. Az erőnlét viszonylag könnyen megoldható. léteznek edzéstervek, illetve sok íjásznak eleve meg vannak ezek a tulajdonságok. Ennek azért van kiemelkedő jelentősége, mert a célra tartás nyugodtsága sokat javul egy megfelelő izomzattal rendelkező íjásznál. Illetve a mentális, ráhangolódás sokkal könnyebb, ha nem kell „küzdeni az íjjal. Viszonylag kis jelentőséget nyilvánítanak az íjászok ennek a kérdésnek, de ha jobban belegondolunk, csak egy 24 célos 3D versenybe, ha valaki próbálta, az utolsó 3 célt általában már sokan elkapkodják, mert siettetik a verseny végét, mert elfáradnak. Egy pályaversenyen ezzel szemben több száz lövést is le kell adni. Itt az erőnlét igen csak fontos. A mentális erőnlét talán még fontosabb eleme az íjászatnak. Ennek edzése is eléggé nehéz. Hisz, ha az ember túl akar valamin jutni, vagy nem tudja kizárni a verseny stresszt a lövések közben a hosszú távú koncentrációja csökkenni fog. Ha a kitartását kizökkenti a környezet, dugába dőlhet egy jó eredmény. Erre kitűnő példa ez a cikk is. Mikor nekiültem fontosnak tartottam megosztani ezen alapelveket másokkal. De ahogy múlt az idő a részek egyre kurtábbak lettek és már nagyon várom, hogy vége legyen. Ebből is látszik, még sokat kell tanulnom a kitartásról, és a mentális egyensúlyról. Aki volt oly kitartó, hogy végigolvassa gondolataim az íjászat lépcsőiről, ezennel megköszönöm érdeklődő figyelmét. Eredményes, élvezetes íjászatokat kívánok mindenkinek.

Szabó István